A postagalambok

hogyan kezdődött

A galamb háziasítása - a régészek szerint - már a kőkorszaki ember idejében elkezdődhetett, de a galamboknak hír vitelére való́ alkalmazását évezredes homály fedi. 

Leginkább az az elképzelés a legvalószínűbb, hogy hajdanában egy uralkodó́ ellátogatott egy másik ország uralkodójához, ahol nagyon megtetszhetett a város különlegesen szép galambállománya. A vendéglátó́ uralkodó́ valószínűleg nagyobb mennyiségű̈ galambot ajándékozhatott vendége számára, aki az ajándék galambokat saját városában azzal a céllal engedhette szabadjára, hogy helyet keresvén maguknak a tornyokban elszaporodjanak. Feltehetően a szabadon engedett galambok három tiszteletkör leírása után visszarepültek távoli otthonukba. Ez adhatta az ötletet, hogy más alkalommal hírek továbbítására is felhasználjak a kis szárnyasokat. 

Az ásatások bizonysága szerint a Földközi-tenger medencéje körül élő̋ népek igen fejlett galambkultusszal rendelkeztek és sokhelyütt olyan templomokat is kiástak, amelyek a mai értelemben vett galambdúccal rendelkeztek, valószínűleg isteni jelképnek tartották a benne lakó́ madarakat. 

A galambok hírvivésre való́ felhasználásának legrégibbnek tartott bizonyítéka III. Ramses fáraó́ koronázási falfestménye /i.e. 13.század/ Medina Hubában, amelyen a fáraó a spectrummal és nyilakkal két oltár előtt áll, amelyekre Alsó- és Felső-Egyiptom koronái vannak feltéve. Az oltár mögött négy galambot eresztenek fel, hogy azok hírül vigyék mind a négy égtáj felé a fáraó́ megkoronázásának hírét. 

Az ókori történetírók és természettudósok munkáiban is sok esetben találhatunk utalásokat a hírvivő galambokra. Plinius feljegyezte: "A galambokat fontos alkalmakkor mint hírvivőt használják, mint pl., amikor Decimus Brutus Mutinát ostromolta, a lábukra kötözték a leveleket és őket a konzul táborába indították." 

A római légiókat hordozható galambházakkal látták el, amelyeket az erre a célra készített harci szekereken és hajókon szállítottak. Ezek segítségével tartották a kapcsolatot egymással a seregek és tették lehetővé a csata fordulatainak, az ellenséges hadak vonulásának időbeni jelentését és az ezekre való gyors reagálás parancsának érkeztetését, amely a csata kimenetelére döntő fontosságú volt. 

A hírvivő galambokat magánszemélyek is alkalmazták az ókorban. A kereskedők hajóik érkezéséről postagalambok útján értesítették az otthoniakat, akik a kirakodás megszervezésében így nem késlekedtek. A halászhajók tulajdonosai galambok útján értesítették parti halászaikat a halrajok érkezéséről és vonulási irányukról. Plinius Naturalis história c. munkájában megemlíti az akkori /i.sz. első százada/ galambtartás és tenyésztés eredményeit és módszereit. A galambtenyésztőkről a következőket írja: "Sokan vannak, akik csupán a galambok iránti szeretettől olyanok, mintha bolondok lennének, tornyokat építenek nekik a házfedelekre, minden egyes példányról ki tudják mutatni, honnan erednek és milyen nemes származásúak".

Feljegyzések szerint i.sz. első évezredeiben a földközi-tengeri államokban már kiterjedt galambposta állomások útján továbbították a gyorshíreket. A bagdadi kalifák idejére tehetjük az ókori galambposta virágkorát. Egyiptomban, Arábiában és Szíriában Nur Eddin uralkodása idején 80-100 kilométerenként álltak a galambposta állomásainak láncolatai. Természetes az is, hogy ezt a galambposta távközlési rendszert nemcsak az uralkodó hírszerzői, hanem busás pénzért magánszemélyek is igénybe vehették. 

Az európai országok a kereszteshadak révén ismerték meg a hírvivő galambok nagy jelentőségét és a kereszteshadak hozták magukkal és terjesztették el Európában "perzsa hírvivő galambokat". 

A hírvivő galambok elterjedéséről hazánkban Zrínyi Miklós költő Szigeti veszedelem c. eposzában állít emléket. Ebből megtudjuk azt, hogy a középkori várharcokban galambok útján tartották a kapcsolatot az ostromlottak a külvilággal. Az említett eposzból az is kitűnik, hogy az ellenfél ismerte a híradásnak ezt a formáját és megfelelően fel is készült rá. Miszerint idomított vadászsólymokkal "elvágták" a várvédők információs "vezetékét". /Mai szóhasználattal élve./ 

A galamb-hírvivés legnagyobb megújhodása a századfordulónkra tehető, amikor újra és talán utoljára felhasználták a galambokat a háborús jelentések továbbítására. Ezeket a híreket már nem a régi hírvivő galambok, hanem a belga tenyésztők által kitenyésztett új galambfajta, a postagalamb szállította. Szinte hihetetlen nagyságrendű a hadi postagalambok száma. Az első világháborúban résztvevő galambok számáról egy német hivatalos jelentésben ez állt.  "Az 5. hadsereg 31 mozgó állomással, kb. 3.500 galambbal, a 7. hadsereg 250 mozgó állomással, kb. 22.000 galambbal, a "C" hadcsoport 35 állomással, kb. 5.000 galambbal dolgozott. 1916. végén a nyugati fronton 450 állomás, mintegy 100.000 postagalambbal teljesített szolgálatot. A postagalambok hírszolgálatra való felhasználása a nyugati fronton annyira szükségesnek mutatkozott, hogy 1917. májusra nemcsak a hadosztályt és az ezredparancsnokságot, hanem minden zászlóaljat és századparancsnokságot, sőt minden fontos megfigyelő állást, különösen tüzérségi megfigyelőt, postagalambokkal láttak el. Egyetlen repülőgép nem szállhatott fel galambok nélkül, s egyetlen hadihajó, különösen tengeralattjáró, nem hagyhatta el a kikötőjét, hogy postagalambokat ne vitt volna magával. 

Az Antant hadsereg még a németeknél is nagyobb számú postagalambot használt fel híradásra. Se szeri, se száma azoknak a postagalamboknak, amelyek hívatásuk "gyakorlása" közben pusztultak el a háborúban és igen sok postagalamb "írta fel" nevét a történelem lapjaira. Hiszen mi sem természetesebb, hogy egy-egy különlegesen nagy teljesítményért "Becsületrendet", az ország szokásainak megfelelő kitüntetést, sőt katonai rendfokozatot kaptak. 

A franciák leghíresebb hadigalambja a 787-15.sz. "Fleuron" nevű Becsületrenddel kitüntetett szárnyasa volt. Ezt a galambot Rajnol, a körülzárt Vaux erőd parancsnoka indította jelentéssel Verduntbe. Fleuron mérgesgáztól kábultan tért be a dúcába és a jelentés levétele közben kiszenvedett. Preparált tetemét a párizsi Dom des Invalides-ten helyezték el. 

A leghíresebb angol katonai postagalambot, a 888.-ast nemcsak számos kitüntetése teszi emlékezetessé, hanem az a tény is, hogy túlélte a háborút. Kimúlásáig nyugdíjat élvezett és végül is katonai díszpompával temették el.

Nem élhette túl a háborút az angolok 2709 sz. galambja, amely a Menun-Road melletti ütközetből 9 mérföldnyi távolságra vergődött el súlyos sebesülten és feladata végeztével dúcának bejárója előtt múlt ki. Érdemkereszttel tüntették ki és tetemét az United Service múzeumában őrzik.

Az amerikaiak közel százezres hadigalambjai közül a kis kéktarka tojójuk, a "Cher Ami" tüntette ki magát és sok sebesülése ellenére teljesítette feladatát. 

A II. világháborúban is részt vettek a postagalambok, de ebben már csupán speciális feladatokat hajtottak végre, mivel a híradástechnika fejlődése szükségtelenné tette a postagalamb-postát. Különösen nagy szolgálatokat a partizánok harcaiban tettek szárnyas kedvenceink. 

Az Alpesek vidékén, ahol a magas hegyek miatt a rádióadás "árnyékolt", még manapság is postagalambokkal tartják a kapcsolatot az alpinisták. 

Mivel a postagalambok felhasználása igen sokrétű lehet, ezért érthető az a tény, hogy postagalambok országhatárokon való átvitelét minden állam tiltja, illetőleg engedélyhez köti. 

A postagalambok tenyésztése újra fellendülésben van, de már nem az "eredeti" célokért tenyésztik őket, hanem egy igen nemes cél érdekében, a sportért. Egyének, egyesületek, körzetek és nemzetek versengenek azért, hogy kitenyésszék a kitartóan és gyorsan repülő különleges állatfajtát, a postagalambot. A mai postagalamb tenyésztők végső soron egy nemzetközi szervbe tartoznak és vetélkednek. Tenyésztik, nevelik kis kedvenceiket. Plinius Gaius írta 1950 évvel ezelőtt: "Sokan vannak, akik csupán a galambok iránti szeretettől olyanok, mintha bolondok lennének...". Sokan galambpalotát építenek, mások kis kajibákban tartják galambjaikat, de egyben mindannyian egyformák, "a galamb szeretetében". Ha az emberek napi fárasztó munka után a galambok közé mennek, szinte kicserélődnek. Ebben találkozik a ma embere a középkor, az ókor, vagy a kőbaltás kor emberével, aki szerette a galambot. Ma már nem tiszteli senki szentként a galambot és nekünk - postagalambtenyésztőknek - mégis szent, hiszen a mi "barátunk" a béke jelképe és ennél szentebb a ma embere számára semmi sem lehet. 


megosztás
Címkék
Archivum
A reklám fontossága
1987