A postagalambokról

Az ókorban a postagalambok a mozgó dúcokat is megtalálták, de manapság csak hazarepülnek.

Régebben annak, aki galambokkal akart foglalkozni, engedélyt kellett kérnie a rendőrségtől és a honvédségtől, de ma már ez nincs így.

A postagalambászat Belgiumból indult útjára az 1800-as években, akkoriban egyeduralkodók voltak a belgák, de manapság a szomszéd hollandok számítanak a legjobbnak.

Miért és hogyan találnak haza? Erről csak keveset tudunk. A japánok végeztek egy kísérletet, leragasztották a madarak szemét, és mind hazatalált. Aztán leragasztották a csőrük tövén lévő orrdudort, és egy sem tért haza soha többet.

Mennyi ideig élnek? Az eddigi legjobb galambom, a Golden Boy – tőle születtek a legjobb gyerekek – tizenhat évig élt, a legidősebb huszonnégy évig. Elhasználódnak, mint egy sportoló, az út megöli őket, az a rettenetes sok viszontagság. 

Család

Szüleimtől örököltem a hentes és mészáros szakmát. A Rákosi-rendszerben édesapámat egy disznó engedély nélküli levágásáért halálra ítélték, és csak hosszas ügyvédi erőfeszítéssel sikerült az ítéletet nyolc év bányamunkára változtatni.

Ötéves koromban vitték el, 1951-ben, és attól kezdve nyolc éven át csak egyszer láttam, amikor beszélőre mentünk hozzá. Sohasem dohányzott, de ott a putnoki szénbányában, úgy látszik, rászokott, ezért vittünk neki egy doboz Munkást. Édesanyám kezembe nyomta, hogy én adjam át, gondolta, a gyereket talán nem bántják érte az őrök. Ott állt a fegyveres sorfal, a rabok egy hosszú asztal túloldalán ültek, mi ezen az oldalon. Átnyújtottam édesapámnak a cigarettát, gyerek fejjel persze az asztal fölött, az őr észrevette. Puskatussal ráütött a kezemre. Így kezdődött az életem. 

Tizenhárom éves voltam, mikor hazajött, a hátán egy spárgával összekötött kis zsákkal, abban volt mindene, a pályaudvaron vártunk rá, sose felejtem el, mikor megláttam. 

Akkor már rokonoknál laktunk, mert az ilyen ítélet teljes vagyonelkobzással is járt, semmink sem maradt, az utolsó szögig elvettek mindent. Mindazt, amiért két nemzedék dolgozott. Házat, műhelyt, gépeket, szerszámokat, tizenkét embernek adtunk munkát, azokat szélnek eresztették, szétesett minden. 

Apámnak a Klauzál téri vásárcsarnokban akadt munkája, rakodó lett. Reggel ötkor elment, és este hét-nyolcra jött haza. Azt monda, jó helye van… 

Úgy kerültünk egy kicsit jobb helyzetbe, hogy élt a régi házunk közelében egy idős hentes bácsi, az egyszer megkereste, és azt mondta neki, Peller úr, magával nagyon elbántak. Én a kollégája voltam, már öreg vagyok, nincs senkim, jöjjenek ide hozzám lakni, tartson el engem, halálom után maguké lehet a házam. Ez az a ház, ahol most is vagyunk. A bácsit eltartottuk, és mikor meghalt szegény, becsülettel eltemettük. 

Még aznap, mikor befejeztem az iskolát, elmentem dolgozni – hentesinasnak álltam természetesen. Három év volt akkor az inasidő, de engem fél évvel hamarabb felszabadítottak a jó munkám miatt, és egy év gyakorlás után már üzletet kaptam itt az erzsébeti Közértnél, tizennyolc évesen, attól kezdve végig üzletvezető voltam. Így is azt mondom, keserves volt ez az út. A galambászatba temetkeztem, a sportba, ott próbáltam sikert elérni magamnak és a magyaroknak. 

Tizenegy éves koromban már beiratkoztam a Magyar Postagalamb Sportszövetségbe, melynek megszakítás nélkül tagja vagyok. Mellesleg a világ legrégibb szövetsége.

A kezdetek

Apám szerettette meg velem a galambokat, Ô csupán csodálta őket, én 11 évesen már felvételemet kértem a Magyar Postagalamb Sportszövetségbe.

Akkoriban 60 forint volt a tagdíj. 

Mindig is érdekelt, miként talál haza egy postagalamb, hogyan tesz meg akár 1400 km-t, átlagban 60-100 km/órás sebességgel, miközben akár testsúlyának felét is elveszítheti.

Akkoriban diverzáns tevékenységnek számított, ha valaki engedély nélkül foglalkozott galambokkal, hiszen tökéletes hírvivők. A harcmezőkön rendszeresen szállítottak üzeneteket.

Kezdetben mindig az utolsó voltam a versenyeken. Örültem, ha hazajött a galambom.